A rontó bábu és a magyar néphagyomány

A rontó bábu a magyar népi mágikus hagyomány egyik jellegzetes eszköze. Egy babaformájú figura, amelyet ártó mágia (rontás) céljából készítettek, illetve ugyanennek semlegesítésére és gyógyításra is használtak. A néphitben a rontás fogalma és gyakorlata az egész magyar nyelvterületen elterjedt volt; ez a hiedelemvilág egyik alapvető rétegét alkotta. A rontó bábu készítését már a 19–20. század fordulóján dokumentálták: Hathalmi Gabnay Ferenc 1901-ben közölt először leírást róla a Néprajzi Értesítőben. Később Arnhold Nándor (1902) és Munkácsi Bernát (1907)  is publikáltak adalékokat e témában. Ezek a korai etnográfiai beszámolók igazolják, hogy a rontó bábuk ismerete a magyar parasztság körében általános volt már a 19. században is.

A 20. századi néprajzi gyűjtések szerint, a rontó bábu készítésének hagyománya országosan ismert volt: az ország különböző vidékein találkoztak vele, és több múzeum néprajzi gyűjteményébe is bekerültek ilyen egyszerű babák. Diószegi Vilmos például 1958-ban a Jászságban, Tiszaigaron végzett kutatásakor kilenc darab rontó bábut gyűjtött össze, melyeket a Néprajzi Múzeumban helyezett el. Ez is mutatja, hogy a szokás még a 20. század közepéig élt a paraszti gyakorlatban. Ugyanakkor a kimondottan mágikus céllal előállított tárgyak: mint amilyen a rontó bábu vagy a Luca széke, az utolsó századokban viszonylag ritkának számítottak. A mágia során, a legtöbbször hétköznapi tárgyakat használtak fel (pl. növényeket, állati csontokat, seprűt, tojást stb.), és ezeknek különleges időpontban vagy módon való megszerzése, alkalmazása kölcsönzött mágikus erőt. A rontó bábu azonban a néphitben számon tartott eszközkészlet része maradt, még ha használata a 20. századra meg is ritkult.

Érdemes megjegyezni, hogy a rontó bábu funkciója párhuzamba állítható más kultúrák hasonló praktikáival. Gyakran emlegetik a voodoo baba európai megfelelőjeként. Fontos különbség azonban, hogy míg a voodoo baba a köztudatban inkább ártó mágiához kötődik, addig a magyar hagyományban a rontó bábut eleink “fehér mágiára”, azaz gyógyításra és védelmi céllal is alkalmazták. Természetesen a rontó bábu neve is utal arra, hogy eredetileg rontó (kárt okozó) szándékkal készült, de a népi gyakorlatban kettős szerepet töltött be: egyszerre lehetett a boszorkányok rontó eszköze és a válaszként szolgáló ellen mágia eszköze is.

Szimbolikus jelentés és rituális szerep

A rontó bábu jelentését a hasonlósági (analógiás) mágia elve adja: a bábu az adott személy vagy élőlény kicsinyített, jelképes megtestesítője. Ha valaki ártó szándékkal készíti, akkor a bábu mint helyettesítő áldozat hordozza a célba vett személy lenyomatát, így a bábun végzett mágikus cselekmények (szúrás, elásás, megátkozás stb.) az illetőre hatnak. A rontó bábut tehát a boszorkány a megcélzott áldozat fizikai reprezentációjának tekinti, amelyre rá tudja ruházni a rontást. Például ha egy bábut elásnak valakinek a küszöbe alá, a hiedelem szerint az illető ház lakóját éri baj.

Ha tűt, szöget vagy más szúró eszközt döfnek a bábu testébe, a megcélzott személy fog megbetegedni vagy fájdalmat érezni stb.

Ezzel szemben (illetve ezzel együtt) a rontó bábu a népi gyógyító gyakorlatban a betegség átvitelének eszköze is volt. A népi gyógyítók, tudós asszonyok, “javasok” a bábut arra használták, hogy a meglévő betegséget vagy rontást áthelyezzék abba, s így megszabadítsák a pácienst a bajtól. A gyógyítás lényege tehát a betegség vagy rontó hatás másra hárítása volt. A rontó bábu ebben az értelemben ambivalens szimbólum: magába gyűjtheti a káros hatást, ugyanakkor maga is hordozhatja azt. A mágikus transzfer elvét követve, a bábu magához vonzza a betegséget vagy rontást, így a beteg vagy megrontott élőlény állapota javul, míg a bábu válik “fertőzötté”. Ezt követően a bábutól kell megszabadulni egy megfelelő rítus keretében, hogy a baj végleg eltávozzon.

A rontó bábunak ebben a rituális szerepében analógiát találunk más rontáselhárító praktikákkal is. Gyakori népi elképzelés szerint a betegséget vagy rontást el lehet vitetni valamilyen közvetítővel, például folyóvízzel, széllel vagy állatokkal. Egyes vidékeken úgy tartották, hogy a hideglelés kórját el lehet hordatni egy kis rongybábuval, békával vagy akár pókkal: a bábut vagy állatot ilyenkor a beteggel érintették vagy a házban körbehordták, majd elengedték, hogy vigye magával a betegséget. Ugyanez a logika figyelhető meg a rontó bábu gyógyító használatában: a bábu a gonosz, rontó erő hordozójává válik. Így a baj elhárítható az emberről azzal, hogy a bábut megfelelő módon eltávolítják vagy megsemmisítik.

Rituális szempontból tehát a rontó bábu kulcsfontosságú mediátor a mágikus cselekményben. Boszorkányok kezében a célja a kár okozása. Ilyenkor a bábuval végzett rítusok (elásás, vízbe dobás, tűvel, szöggel szurkálás stb.) konkrétan a rontás kivitelezését jelentik. Ellenben gyógyító szándékkal, viszont a bábu a rontás levételének vagy a betegség kihúzásának az eszköze: a ráolvasásokkal, mozdulatokkal a beteg testrészről “átveszi” a bajt, majd a bábutól megszabadulnak, mintegy kiszerelve a betegből a negatív hatást. A sikeres rítus lényege mindkét esetben az, hogy a bábu és a valódi személy közötti mágikus kapcsolat révén a kívánt hatás, akár ártó, akár gyógyító: az bekövetkezzen.

A rontás hatékonysága érdekében a bábuhoz a megcélzott személyhez köthető anyagokat is felhasználtak (pl. annak ruhájából egy foszlányt, hajszálát stb.), hogy a szimpatikus kapcsolat erősebb legyen.

Az elkészítés módja régiónként és az eljárás céljától függően változhatott, de a lényeg a babaforma létrehozása volt. Diószegi Vilmos említett tiszaigari gyűjtésében részletesen lejegyzett egy gyógyító rítust, amelyben kilenc bábut készítettek: „Kilenc egyforma ágdarabot vágnak, ezután két rongydarabot tép. Az egyiket felibe hajtja fejnek, erre ráteszi a másikat is. Mikor mind a kilenc megvan, akkor kezet csinál nekik…” – írta fel jegyzeteiben. E leírás szerint a készítő előbb kilenc egyforma pálcikát vágott, majd mindegyikre két-két kis rongyot tekert: az egyik rongydarabot összehajtotta a bábu fejének, a másikat ráhelyezte és körbetekerte, így kialakítva a testét. Miután mind a kilenc bábu elkészült, még karokat is formált a rongyokból. Ez a példa mutatja, hogy a gyógyító báburítusoknál akár több bábut is készítettek egyszerre egy szertartáshoz.

Általánosságban a rontó bábuk száma gyakran mágikus jelentőséggel bírt: rendszerint 3, 7 vagy 9 darab bábut alkalmaztak egyszerre, ezek az ún. szent számok erősítették a varázslat hatását. Előfordult, hogy a bábuknak külön nevet is adtak, ezzel is mintegy “megszemélyesítve” őket a rituáléban. Például három bábu esetén nevezhették őket egyes vidékeken “Pista, Pál, Feri”-nek vagy más neveken, mintha valódi lények volnának ezzel jelezve, hogy a bábu átvette a rontást vagy betegséget, így kvázi élővé vált a mágikus gondolkodásban.

Ha a rontó bábut boszorkány készítette ártó célból, a rituálé rendszerint titokban és éjféltájban zajlott. A bábut gyakran elrejtették a célpont közelében: például elásták a ház küszöbe alá vagy a küldött istálló sarkába, hogy a ház lakója vagy az állat a tudta nélkül “rálépjen” a rontásra. Az is megtörtént, hogy a boszorkány a bábut az áldozat portájára bedobta (ún. tétemény), így hozva rá bajt. A bábukhoz sokszor valamilyen ráolvasást vagy rontó imát is mondtak a készítés és elhelyezés közben, mellyel “beprogramozták” a bábut a kívánt ártó hatásra. A sikeres rontás jeleként az áldozat nem sokkal később megbetegedett, szerencsétlenség érte, vagy a jószága elpusztult. A rontó bábu így a magyar boszorkány mágikus fegyvereként működött.

Gyógyító rítus esetén a bábu(ka)t a beteg vagy rontott személy kezelése során használták. A gyógyító (népi orvos, javasasszony) például fogott egy vagy több előkészített rongybábut, majd a megfelelő szavak mormolása közben hozzáérintette a beteg testrészhez, vagy körbeforgatta a beteg körül. Konkrét példa: Tiszaigaron egy kelés (fájdalmas tályog) kezelésénél a gyógyító kilenc kis bábut alkalmazott. Mindegyik bábu fejét sorban körülvezette a kelés pereme mentén, mintha körberajzolná vele a sebet, majd a bábut egy vizes dézsába dobta. Miután mind a kilenc bábu megkerekítette a kelést és a vízbe került, a gyógyító a dézsát kivitte egy keresztúthoz, és bal kézzel kiöntötte a bábut a vízzel együtt az útkereszteződésbe. Mindezt szó nélkül, napnyugta után kellett elvégezni. A keresztút és a bal kéz használata tipikus elemei a rontáselhárító mágiának. A bal kéz a tisztátalan oldalt jelképezi, a keresztút pedig olyan hely, ahol a rontó erők elvesznek. A rítus végeztével a kilenc bábu ott maradt az útkereszteződésben. Magával vitte a kelés egész baját, a beteg pedig hamarosan jobban lett.

Más betegségek gyógyításánál is hasonló elvet követtek. Például hidegleléses beteg esetén előírták, hogy készítsenek egy kis rongybabát, azt forgassák meg háromszor a beteg feje körül, majd dobják bele egy sebes folyású patakba. Hadd vigye el a “hideget”. Ugyanígy szemmel verés gyógyítására is ismert volt. A rontás levételéhez a gyógyító készített egy kis bábut a szemmel vert gyermek ruhájából, és azt éjfélkor a falu határában elásta. Ezzel a gyerek meggyógyult, mert a rontás a babán keresztül átkerült a földbe. Számos variációja élt tehát a rontóbábus rítusoknak, de mind közös vonása, hogy a bábut megfelelő helyen és módon kellett megsemmisíteni (elásni, vízbe dobni, tűzbe vetni, útkereszteződésben hagyni stb.), hogy a benne lévő rontó erő hatástalanná váljon, illetve ne találjon új, az ügyben nem érintettet (azaz a rontás esetén nehogy mást rontson, a célszemély így sértetlenül megússza) . A hiedelem szerint ugyanis ha a “kidobott” rontó tárgyat: legyen az bábu, megkötött csomó, bármi - valaki gyanútlanul felveszi vagy hazaviszi, arra száll át a rontás. E rítusokban tehát nagy gondot fordítottak arra, hogy a rontó bábuval helyesen bánjanak.

- Baalzar Moldar /2025.05.24./

Források

1.Magyar Néprajzi Lexikon. IV. kötet (R–Sz), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. – “rontó bábu” szócikk, 1013. o. (Írta: Tátrai Zsuzsanna).

2.H. Gabnay Ferenc: A rontó-bábu. Néprajzi Értesítő, II. évf. (1901) 7. sz., 122–126.

3.Arnhold Nándor:A rontó báburól. Néprajzi Értesítő, III. évf. (1902) – folytatás Gabnay nyomán.

4.Munkácsi Bernát:Adalékok a rontó bábuval való varázsláshoz. Ethnographia, XVIII. évf. (1907)  275–277.

5.Diószegi Vilmos gyűjtései (Tiszaigar, 1958–1963) – lásd: Magyar Néprajz VII.(Népi gyógyítás fejezete).

6.Pócs Éva: Zagyvarékos néphite. Néprajzi Közlemények, IX. évf. (1964) 3–4. sz., 361–377. – Rontás és rontáselhárítás adatokkal.

7.Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton. Kossuth Könyvkiadó, Debrecen, 1956. – Benne: Cigány gyógyítók és mesemondók c. írás (rontó bábu említések).

8.FolkMagazin 2021/2.(MNA – M5 História) – Mágia eszközei a néphitben c. cikk. (A mágikus tárgyak használatának változásairól, említi a rontó bábut.)

9.Boszorkánykorok – Hiedelemszövegek Archívuma. (MTA BTK) – Gyűjtött néphiedelem-szövegek adatbázisa, Rontás/Tétemény kategória

10.Femcafe.hu – Interjú egy boszorkánymúzeum vezetőjével.(2019) – Történeti utalások a magyar mágiára, voodoo párhuzam említése.